Villásek Tibor kiállítása 2025. június 13-20. között tekinthető meg az Árkádia Kiállítótérben.
A magyar realista festészet múlt századi virágzása
Az utóbbi évtizedekben a realista festmények iránti érdeklődés újra virágzásnak indult. Különösen a magyar festészetben, hisz számos kiemelkedő művész szerzett nemzetközi hírnevet alkotásaival a 19.-20. században. E korszakban számtalan művészeket magába foglaló egyesület és társaság jelent meg, megszámlálhatatlan kiállítás, alkotótábor és művésztelep volt megrendezve, a tehetősebb polgárok pedig egymást túllicitálva próbálták megszerezni egy-egy művész alkotásait. Nagyon sok magyar mű ma határon túli területeken található. Azonban amellett, hogy egy nép által évszázadok alatt létrehozott kincsek egy tragikus történelmi pillanatban idegen kézbe kerültek, az utódállamokban rekedt magyarok is új művésznemzedékeket neveltek fel, és tovább gyarapították és gyarapítják ma is alkotásaikkal a művészet világát.
A Kárpátaljai festőiskola
Egyik ilyen, erős magyar gyökerekkel rendelkező iskola a „Kárpátaljai festőiskola”, amely egyedi stílusával hódította meg a világot. Az iskola alapítói, Erdélyi Béla és Boksay József, 1927-ben Ungváron hozták létre a szabadiskolát, ami ma az Ungvári Művészeti Akadémia néven ismert. A századforduló elején olyan neves művészek voltak ott jelen, mint Soltész Zoltán, Kassai Antal, Glück Gábor, Koczka András, Manajló Fedor vagy Kontratovics Ernő. A sokszínű és gazdag táj, az ott élő emberek kimeríthetetlen ihletforrást jelentenek számukra. A népviseletből, a természetből, a mindennapok egyszerűségéből vett pillanatok színes kompozíciókban tárulnak elénk. A vásznakon életre kelnek a portrék, csendéletek, tájrészletek és életképek, melyekbe az alkotók egyéniségüket és érzéseiket is belecsempészik. Erdélyi Béla révén világhírnévre tett szert ez az egyesület, aki sokáig Budapesten, majd Münchenben vagy éppen Párizsban élt és alkotott.
Az azóta eltelt közel száz esztendő bebizonyította, hogy a festőiskola új generációi is képesek saját formanyelvüket megalkotni, maradandó élményt nyújtva a 21. századi művészetkedvelő közönségnek. Jelenleg a legnagyobb kárpátaljai művészeket tömörítő egyesület a „Kárpátaljai Képző- és Iparművészek Révész Imre Társasága”, amely 1990-ben kezdte meg működését. Fő céljuk a kárpátaljai magyar művészek érdekképviselete. Az alkotómunka folyamatosan zajlik, legyen szó téli hóesésről vagy nyári napsütésről, dolgoznak hegyek között, tisztásokon, patakpartján, falvakban önállóan, illetve alkotótáborok formájában.
Villásek Tibor életútja
Egyik legismertebb tagja Villásek Tibor, aki hűen ápolja a „Kárpátaljai festőiskola” hagyományait, a plein air-festészet híve. 1959-ben, művészcsaládban született és nőtt fel, hisz édesapja, Villásek Rudolf, nagyapja Erdélyi János – akinek testvére a híres Erdélyi Béla –, valamennyien festőművészek voltak. Tibor főként tájképeket fest realista és posztimpresszionista stílusban, követve elődjei nyomdokait, az ő örökségükből merítve saját festészeti stílust teremtett, amely egyedi és összetéveszthetetlen. Először 1974-ben szerepelt Munkácson városi kiállításon, azóta is aktívan állít ki városi, megyei, országos és nemzetközi kiállításokon. Művei főként magángyűjteményekben találhatók meg Európa-szerte, valamint az Egyesült Államoktól Japánon át Ausztráliáig.
Élete egyik legmeghatározóbb eseménye egy 1975-ben rendezett alkotótábor volt, ahová édesapja, Rudolf vitte magával. Ennek vezetője Soltész Zoltán érdemes művész volt, aki felfigyelt az ifjú tehetségre és egyből pártfogásába vette. Ott, a helyszínen és utána is egyengette útját a művészvilág felé, megtanította az általa is használt mesterfogásokra – melyek Tibor művein gyakran megfigyelhetőek. Később már olyan művészekkel alkothatott együtt, mint Glück Gábor, Kontratovics Ernő vagy Herc Jurij. A mesterektől nagyon sokat tanult, első igazi sikere az volt, amikor 1983-ban a sok ezer jelentkező közül beválogatták műveit az (akkor még szovjet) Országos Ifjúsági Vándorkiállításra. Tanulmányait aztán a Kijevi Festő Főiskolán szerette volna folytatni. Abban az időszakban ebbe az intézménybe rendkívül nagy volt a túljelentkezés, lévén, hogy nem volt sok művészeti felsőoktatási intézmény. Végül a vizsgák eredménye alapján felajánlották neki, hogy felvételt nyerhet fizika-matematika szakra, de ezt elutasította, mivel a festészet iránti elkötelezettsége már ekkor világos volt számára. Úgy volt vele, hogy majd a következő évben… Ekkor pedig megkapta a katonai behívóját.
A szolgálat alatt is gyakran bízták meg plakátok, kiírások elkészítésével. A leszerelést követően is hasonló munkakörben dolgozott a festészet mellett. Pályafutása során több mint 100 alkotótáborban és szimpóziumon vett részt többnyire külföldön, de a magyar közönség is megismerhette, hiszen 2007 óta már ötször volt meghívott résztvevője a Hegyvidéki Nemzetközi Művésztelepnek Budapesten. 2018-ban Budapesten láthatta a közönség Villásek Tibor festményeiből nyílt önálló kiállítást, valamint 2008-ban részvevője volt a Kisvárdán megrendezett nemzetközi triennálénak. 2007-ben az egyik alapító tagja volt a Kárpátok Magyar Kulturális Egyesületnek (KMKE – Nyíregyháza), és 2013 óta tagja a már fent említett Kárpátaljai Képző- és Iparművészek Révész Imre Társaságának is.
A Kárpátok festői tájai a vásznon
Legutóbbi önálló kiállításán, amit tavaly Munkácson rendeztek meg, a művész kifejtette, hogy a fő célja a festészettel az, hogy „a táj szépségét szeretné megörökíteni a jövő nemzedék számára”. Műveiben főként a Kárpátok festői tájai, évszakok által színesített hegyvidékek, lankák és sebes patakok jelennek meg ragyogó színekkel, optimizmust és humanizmust sugározva. Az impresszionizmus és posztimpresszionizmus hatásai erőteljesen megjelennek festészetében – színei élénkek, ecsetkezelése dinamikus, kompozíciói pedig légiesek, mégis részletgazdagok. Munkásságában a fény és árnyék játéka kiemelt szerepet kap, mely érzékletesen tükrözi a természet folyamatos változását.
Villásek Tibor művei között a tájképek mellett gyakran találkozhatunk csendéletekkel is, amelyekben szintén a kárpátaljai hagyományt idézi meg. Festészete nemcsak a látvány rögzítéséről szól, hanem a táj és az ember közötti érzelmi kapcsolat bemutatásáról is. Alkotásai időtálló példái annak, hogyan lehet egy régió kulturális örökségét és természeti szépségét kortárs módon megörökíteni. Művei nemcsak a helyi közösségek számára értékesek, hanem minden művészetkedvelő számára inspirációt nyújtanak, és minden szemlélőt arra ösztönöznek, hogy egy pillanatra megálljon, és átélje a festményekből áradó nyugalmat és szépséget.
